A diorámákat szemlélő Látogató számára bizonyára az egyik legfontosabb kérdés, hogy a maketteken látható részletek mennyire felelnek meg a valóságnak, illetve hogyan, és mi alapján kerültek megformálásra. A teljes térképzési és modellezési folyamat évek alatt kifejlesztett módszereinek, műhelytitkainak ismertetése nem célom, de a források pontos megjelölése nem maradhat el a publikált munkák mellett.
A koncepcióban megfogalmazott 3-500 méteres felszíni részletesség, valamint az ehhez tartozó 0,2-0,4 mm-es pontosság - a precíz kidolgozáson túl - rendkívül homogén és jó minőségű adatbázisokat igényel. Az ilyen részletességű felszíni ábrázolás már nem működne kizárólag távcsöves megfigyelések alapján.
A domborzat legfőbb forrása a Lunar Orbiter IV űrszonda, 1967-ben készült felvételei. Az űreszközről érdemes megemlíteni, hogy az öt küldetésből álló, Lunar Orbiter program keretében készítette felvételeit. A program eredeti célja a Holdfelszín egyenlítői sávjának nagyfelbontású feltérképezése volt, a közelgő Apollo küldetések számára. Az űreszközök azonban a vártnál sokkal sikeresebben teljesítették a kitűzött célt, így a negyedik orbiter indításakor a térképezést kiterjesztették az egész felszínre. 1967 májusában a kis űrszonda sikeresen fotografálta égi kísérőnk földi oldalának 98%-át, létrehozva ezzel az egyik legátfogóbb adatbázisunkat. Ahogy az szokás, az űrszonda párhuzamosan két kamerával dolgozott. Egy rövid és egy hosszú gyújtótávolságú optikával, analóg módon, filmre készítette el közel 400 felvételét.
200 nagyfelbontású, digitalizált (30-50 m/pix) felvétel áll rendelkezésre, mely lefedi a teljes Holdfelszínt. Az anyag rendkívül homogén, s paramétereik is hozzáférhetőek. A méretarány meghatározása és a térképezés a Lunar Orbiter felvételekről történik. A modell építésének kulcsfontosságú pontja ez az adatsor, mivel itt dől el minden felszínforma pontos mérete és elhelyezkedése. A továbbiakban egy rajz készül a felvételről, ami majd a domborzatformálás során referenciaként kerül felhasználásra. A kidolgozás során is ezeket a képeket valamint a róluk készült rajzolatokat használom a rekostruáláshoz.
A felvételeken kontrasztos árnyékok figyelhetők meg, ami rendkívül jól kiemeli a legfinomabb domborzati formákat is, azonban a felszín színezetét, valódi árnyalatait (albedóját) elrejti. Az élethű rekonstrukcióhoz elengedhetetlen a megfelelő színezet kialakítása. A makettek festéséhez, a Clementine űrszonda 1994-es felvételeit használom, melyek delelő napállásnál, teljes megvilágításban mutatják a felszínt. A Clementine-fotókon árnyékvetés nélkül figyelhető meg a domborzat albedójának különbségei.
Az eddig említett két forrás a Holdfelszín egészéről elérhető, egységes adatbázis. Azonban a térbeli makettek harmadik dimenziójáról egyik sem hordoz olyan információt, amit a reliefekhez fel tudnék használni. Ahogy a holdkutatásban a modellek építésénél is sarkalatos pont a magasságok pontos meghatározása. Sajnos itt már koránt sem beszélhetünk egységes, homogén anyagról. A következőkben felsorolok párat a rendelkezésre álló, általam is használt forrásokból. 1967-ben az Aeronautical Chart Information Center (ACIC), nyilvánosságra hozta a Lunar Chart Series-t, mely földi fotografikus megfigyelések alapján meghatározott magassági adatokat tartalmaz. A mérések árnyékvetés alapján készültek, Prof. Zdenek Kopal módszerével. A térképek 1:100.000 arányban, a földi oldalon adnak meg főbb magassági adatokat. Sokkal részletesebb és pontosabb méréseink vannak az Apollo küldetések során készült nagyfelbontású sztereofotókból. Ennek egyetlen problémája, hogy sajnos nem fedik le az egész felszínt. Az Apollo adatbázisok nélkül is megépíthető a relief, igaz az 1:10.000 arányú Apollo-fotókról nem használok fel minden adatot maradéktalanul, de könnyebb dolgozni róluk. A helyzet azért korántsem reménytelen, részletes, nagyfelbontású anyag nagymennyiségben érhető el, de a Lunar Orbiter vagy Clementine adatbázisokhoz mérten, jóval nagyobb mértékben határolja be a területválasztást.